Az utóbbi két év karantén időszakai nagyon megnehezítették a kortárs közösségek valódi, személyes kapcsolódását. Megerősítettek viszont egy olyan identitáskereső-platformokat, ahol fiataljaink korlátlanul bújhatnak a legkülönbözőbb szuperhősök bőrébe, érhetnek el kimagasló eredményeket, és építhetik fel maguknak a legtökéletesebb avatárokat. Mindezt gyorsan és hatékonyan. Ki ne szeretne gyors eredményeket az életben, ahol megélheti, hogy ezt ő érte el, ő egyedül meg tudta csinálni, vagyis hatékony volt? A karantén szürkeségében, tehetetlenségében oázis egy játékpálya teljesítése. És ki ne szeretné a legjobb formáját mutatni mások felé? Erre egy avatár tökéletes, de ha mégsem, hát gyorsan tökéletesíthető lehetőség: néhány gondosan lőtt szelfivel, jól megválogatott hozzászólással és emotikonnal hamar kész a világhálón egy cyber-ÉN. De hát őszintén: melyikőnk indulna a nehezebb úton, ha lát könnyebbet is a boldogság felé? A valóságban egy-egy kihívás teljesítése sokszor hosszú hónapok kemény munkáját kívánja, arról nem is beszélve, hogy közben a körülöttünk élők nem mindig a csúcsformánkat tapasztalják, hanem látják azt is, ha betegek, fáradtak, erőtlenek vagyunk. Hát csoda, hogy a fiataljaink közül sokan az online térben ragadtak, amikor az hónapokig a mentsvárukként szolgált, majd a valódi életbe kilépve rájöttek, hogy ez a pálya minden eddigi játékpályánál nagyobb erőfeszítést kíván?

De mindemellett jogos, hogy mi, felnőttek, aggódva figyeljük tizenéveseink alakuló cyberidentitását, mert érezzük, hogy valódi önmaguk, valódi életük, valódi kapcsolataik csorbát szenvednek. A mai tizenévesek alapvető közege, életének része a cyberspace, nem vehetjük el tőlük, ez nem is cél, hiszen ez a jövő, és nekik készség szinten kell tudniuk tájékozódni ebben. De a helyére kell tenni, mint minden olyan dolgot az életben, ami túl fontossá válik, és a függőség lehetőségével fenyeget. Mert, ahogy a cyber szükséges a gyerekeink életéhez, ugyanúgy szükségük van emberi pillanatokra, fizikai és lelki érintésekre, egymás szemébe nézésre. Hallani a másik hangját, látni az arca rezdüléseit, érezni az illatát. Levetni a skineket és avatárokat, igazi valójukban megnézni magukat a másik ember szemének tükrében, és nem (csak) a következő pálya teljesítésére szövetkezni, hanem életre szóló kapcsolatokat építeni.

Ahogy Parzival mondja a Ready player one (2018) c. Spielberg-film végén: „…Hoztunk egy kevésbé népszerű döntést is: kimondtuk, hogy kedden és csütörtökön zárva tart az Oasis. Tudom, dilis húzásnak hangzik, de az embereknek többet kell a valóságban lenniük. Mert – ahogy Halliday mondta – a valóság az egyetlen dolog, ami valódi.”